A társfüggőséget azokra a személyekre szoktuk használni, akik a párjukhoz függő módon kötődnek, mondhatjuk összeolvadnak a másik személlyel, így saját énképe, személyisége és a problémái is háttérbe szorulnak.

Egy szenvedélybeteg személy és társfüggő partnere – vagy más kodependens hozzátartozója, úgy mint szülő, testvér közötti kapcsolat egyedi figyelmet igényel, ezért a két személy függőségét nem lenne szabad egymástól elszigetelten kezelni, mert összetett kapcsolatdinamikai jelenségek játszódnak le ezekben a kapcsolatokban melyek felerősíthetik a másik függőségét.                                    

A veszteséget definiálhatjuk úgy, hogy: „a személy számára erős érzelmi töltettel rendelkező tárgyak, személyek, kapcsolatok elvesztése.” (John H. Harvey, Eric D. Miller) Minél jobban kötődtünk egy adott személyhez, tárgyhoz vagy élethelyzethez, annál súlyosabban éljük meg az elvesztését, azt, hogy a továbbiakban már nem lesz része az életünknek abban a formában, ahogy addig volt.

Az intimitás, szavakkal nehezen megfogalmazható pszichológiai állapot, amikor mindkét partner nagyon közel érzi magát egymáshoz, kötődik egymáshoz, megélik az összetartozás érzését. Az intimitás egyszerre életöröm, elégedettség, elragadottság állapota, másfelől ilyenkor nagyon sebezhetővé is válunk. Ezt megélni nem lehet egyik napról a másikra, időbe telik a kapcsolat kiteljesedése, amikor két ember már szorosan kötődik egymáshoz.

A digitális médiumok elterjedése előtt a szakemberek főként a televíziós tartalmak identitásformáló hatását emelték ki, a vizsgálatok eredményei szerint a családtagok vagy az iskola képviselői már egyre kevésbé válnak példaképpé a gyerekek életében, akik egyre inkább a tömegmédia szereplői közül választanak maguknak modellt, akik nem feltétlenül hagyományos értékeket képviselnek.