Legtöbben tisztában vagyunk azzal, hogy a szüleink milyen nagy hatással vannak az életünkre. Mégis amikor például párkapcsolati gondjaik vannak nem mindig jut eszünkbe, hogy megvizsgáljuk, hogy esetleg nem-e a gyerekkorban szerzett sérüléseink okoznak-e gondot ismét. Sok mindent viszünk magunkkal a gyerekkorunkból a felnőtt életbe, ilyen a önbecsülés is, melynek alapjait a korai gyerekkorban fektetik le a szüleink, és ritkán adódik, hogy úgy lépjünk be a felnőttkorba, hogy van egy reális énképünk és pozitív önbecsülésünk. A reális énkép és pozitív önbecsülés hiányában az élet legtöbb területén nehézségekbe ütközünk, beleértve a párkapcsolatunkat is. Ezért fontos szembe nézni az elakadásainkkal. Olyan személynek akinek alacsony az önbecsülése, nehéz harmonikus párkapcsolatot kialakítania, mert neki az a fontos, hogy a saját értékességét bizonygassa, énem fogadja el a legkisebb kritikát sem, mert azt a személye elleni támadásnak tartja.

Napjainkban egyre növekszik azoknak a gyerekeknek a száma, akikkel kapcsolatosan valamilyen viselkedési, beilleszkedési vagy teljesítményprobléma merül fel. A probléma felismerése a szülők feladat lenne, de a tapasztalatok szerint ritkán fordulnak szakemberhez. Mivel iskoláskorban súlyosak már a problémák, rögzültek a tünetek, fontos lenne ezeket megelőzni.

Kiút a társfüggőségből? Igen, bár az út, amin végig kell menni nem könnyű és nem is feltétlenül gyors.

A társfüggőséget azokra a személyekre szoktuk használni, akik a párjukhoz függő módon kötődnek, mondhatjuk összeolvadnak a másik személlyel, így saját énképe, személyisége és a problémái is háttérbe szorulnak.

Egy szenvedélybeteg személy és társfüggő partnere – vagy más kodependens hozzátartozója, úgy mint szülő, testvér közötti kapcsolat egyedi figyelmet igényel, ezért a két személy függőségét nem lenne szabad egymástól elszigetelten kezelni, mert összetett kapcsolatdinamikai jelenségek játszódnak le ezekben a kapcsolatokban melyek felerősíthetik a másik függőségét.