A ma jellemző ún. késő modern médiakörnyezetben már nem a klasszikus értelemben van a médiumok és a befogadók kapcsolata. Ma a média és a fogyasztó kapcsolatában az aktivitás kerül hangsúlyozásra, a befogadók egyéni médiahasználatát és az üzenetek értelmezésének szabadságát emelik ki a szakemberek. A modern médiahasználó, aki a digitális médiumok fogyasztójaként saját preferenciái szerint válogat a tartalmakból és egyben ő is kiveszi a részét a tartalmak előállításából. Az internet mindemellett személyes médiummá is vált mert használjuk a munkavégzésre, információszerzésre és szórakozásra is. Fontos kiemelni, hogy a közösségi oldalak révén a magánélet és az egyéni vélemény korábban sosem tapasztalt mértékben vált (nyilvános) tartalommá. Az előbbiekben leírtaknak megfelelően a média és identitás kapcsolatának kutatása is új irányt vett. Nemrégen azt elemezték, hogy a médiatartalom hogyan hat az egyén identitásának alakulására, most viszont az vált központi kérdéssé, hogy a személy maga hogyan fejezi ki identitását a médiában.

Az önkifejezés egyik formája most már a digitális identitás, ami azt az adathalmazt jelenti, amely az „én”-t reprezentálja a különböző digitalizált felületeken. Az így létrehozott tartalomnak egy részét mi magunk alakítjuk elképzelésünk szerint, más része viszont akaratunktól függetlenül, mások online jelenlétéhez kapcsolódóan jön létre. Fontos megkülönböztetni a virtuális és a digitális identitást. A virtuális identitás a különböző internetes felületeken (többnyire szerepjátékokban) felvett fiktív identitás, míg a digitális identitás pedig mindaz, ami egyértelműen köthető a valós személyhez, és aminek segítségével azonosítani lehet őt. Tapasztalatok szerint a digitális identitásunk azon részét, amelyet mi formálunk, elvileg korlátlan szabadság jellemezhetné, mert mi magunk választhatjuk meg, miként mutatjuk be magunkat, ehhez képest, a tanulmány szerint, azt látjuk, hogy az online lét jellegzetességei, inkább a spontaneitás ellen hatnak. A legnépszerűbb oldalak használatával kapcsolatos kutatások eredményei azt mutatják, hogy mást jelenítünk meg vagy mást domborítunk ki az aktuális „elvárásoknak” megfelelően.

Nem meglepő a fiatalok vonzódása az új média eszközökhöz és azok tartalmaihoz. Szakértők szerint az internet egyértelműen „más”, mint bármely korábbi médium, ami könnyebbé teszi a korábbi generáció működésmódjától való eltávolodás, a szülőkről való leválást, ami, mint előbb is írtam a serdülőkor része és feladata. Elkülönülésüket a kamaszok mindig hangsúlyozták valamivel, ami a felnőttek szokásaitól, viselkedésétől eltért, ami most az internet, ami a fiataloké, legalábbis ők magukénak érzik. Mindehhez plusz adalékot jelent, hogy a serdülők zöme sokkal járatosabb az internethasználatban, mint szüleik generációja. Ennek van jó és rossz oldala is. A jó, az, hogy a fiatalok sikeresnek érezhetik magukat valamiben, mert korábban nem volt példa arra, hogy a kisiskolás vagy a serdülő korosztály valamihez egyértelműen jobban értett volna, mint a felnőttek. A rossz az, hogy a fiatal olyan problémákkal szembesülhet, amelyeket nem tud egyedül feldolgozni, nehéz segítséget kérnie olyantól, aki nem látja azt át minden szempontból, egy példa erre a cyberbullying. A web világából hiányzik belőle a korábbi médiumok autoriter jellege, nincs jelen olyan hatalmi személy, mint a való életben a szülő vagy a pedagógus, aki megmondja, hogy miről mit kell gondolni, mikor mit kell csinálni. Ez pedig a kritikai hozzáállást egyébként is előszeretettel gyakorló kamaszok esetében még inkább növeli az online terek vonzerejét. Itt kialakult a „részvételi kultúra”, amelyben az egyén nemcsak fogyasztó, hanem a tartalmak aktív előállítója is, itt a serdülő számtalan formában megmutathatja, hogy „ő kicsoda”, emellett választási lehetősége van, hogy milyen tulajdonságait szeretné megmutatni, és melyeket elrejteni. A serdülők másik fontos vágya a különbözni akarás. Azaz amellett, hogy szükségük van a kortársak támogatására, a velük egykorúakból álló csoportba való beilleszkedésre, fontos részükre az is, hogy megtalálják azokat a jellegzetességeket, amelyek mentén megkülönböztethetőek lesznek másoktól.

Amikor valaki megalkotja saját profilját, akkor lehetőséget kap, hogy úgy mutassa be saját magát mások előtt, ahogyan ő szeretné – eldönti milyen információkat oszt meg, mely tulajdonságait, preferenciáit szeretné megmutatni, és melyeket nem, hogy kinek az ismeretségét fogadja el, és kiét nem. Így jön létre az „idealizált virtuális identitás”. Az előbbi döntések függenek a saját magával kapcsolatos aktuális képétől, attól, hogy miképp definiálja magát, mely csoportokhoz tartozását vállalja fel, miket kedvel. Fontosak számukra a mások részéről érkező visszajelzések is, mert ezek igazolják azt, hogy a viselkedésük helyes, elfogadott, másoknak tetszik. Meg kell említeni, hogy az offline életben nem minden megnyilvánulásunkra kapunk visszajelzést, ezzel szemben a közösségi oldalakon minden aktivitás megmarad, megmaradhat, visszakereshető lesz, későbbi reakciók is fűzhetőek hozzá, ami azt a benyomást kelti, hogy mindenre érkezhet visszajelzés, ami velem kapcsolatos. Ez egyrészről komoly önismereti forrásként működhet, hiszen a való életben, de kérdés, hogy ezek mennyire rutintevékenységek, vagy valóban szépnek találom a másik ruháját, viccesnek a kommentjét, elgondolkodtatónak az általa megosztott cikket, vagy pusztán megfelelek annak az elvárásnak, hogy az ismerőseim által megjelenített tartalmakat kedvelnem kell.

És ne feledkezzünk meg a negatív aspektusokról sem. Releváns tanulmányok megemlíti, hogy az elmúlt időszakban egyre sokasodnak a vészjósló hangok a digitális identitással összefüggésben. Egy ilyen az, hogy kényszerítő aspektust is hordoz. A „Share, therefore I live” – „Megosztok (információkat), tehát vagyok” szlogen nagyon jól mutatja ezt a működésmódot. Az online jelenlét hiánya azt az érzést is keltheti bennem, hogy lemaradok valami fontosról. Másik oldalon pedig a másokkal való információmegosztástól való elhatárolódás is a kimaradásunkat jelentheti. Ennek következtében akkor is aktívak vagyunk online térben, amikor azt nem belső indíttatásból tesszük, mindez pedig a digitális identitásunk valódiságának kérdőjelezi meg. Fontos említést tenni arról, hogy ennek a „szabadságnak” a kereteit tulajdonképpen nem az egyén határozza meg, hanem a technikai platformok keretei, amelyek globális kulturális piacot alakítanak ki. Tény, hogy az internet legnépszerűbb felületei néhány óriás vállalat kezében vannak, ami önmagában megkérdőjelezi az egyén valós választási szabadságát és az internet működésének demokratikus mivoltát. Említést kell tenni „újmagány” fogalmáról, ami arra a jelenségre vonatkozik, ami az online társas magány következtében alakul ki, vagyis technikai eszközök segítségével kapcsolatot létesítünk egymással, ez elveszi az időt a valódi interakcióktól, és félrevezető tapasztalatokat ad az emberek közötti kapcsolatokról. A társas élmények nagy része átkerült az internetre, ami csak „mintha” -élményeket tud nyújtani. Az érzés olyan, mintha fél órán keresztül beszélgettem volna a másik emberrel, de ez nagy mértékben különbözik a valódi találkozásoktól mert hiányoznak a nonverbális jelzések, a környezet valódisága, amiben vagyunk stb. Mindezek fontos hatást gyakorolnak az identitás társas összetevőire, mert a saját magamról alkotott képnek fontos része az, hogy kiket tartok barátaimnak, milyen minőségű kapcsolatot ápolok velük stb. De ha ez leszűkül az online jelenlét időrabló hatása miatt, és csak arra a benyomásra kell támaszkodnom, amit az interneten keresztül kapunk, akkor a személyes kapcsolatainkról, a társas támogatottságunkról téves képet alakíthatunk ki, és így saját digitális működésünk torzíthatja az identitásunkkal kapcsolatos ismereteimet.

Irodalom:

Berta Judit – Identitásfejlődés serdülőkorban: közösségi oldalak és a digitális identitás kifejeződésének egyéb felületei - Médiaszocializáció – Kiadja a Wolters Kluwer Kft. Budapest, 2015