Formanek László György, mentálhigiénés szakember, párkapcsolati coach, gyászcsoport vezető, hospice önkéntes vagyok.

Egyszer volt, hol nem volt egy fiatalember, aki az egyetem kapuján kilépett, nem sokkal ezután az országhatárt átlépte, majd megtervezte az első családi házat melyre megbízást kapott, majd a másodikat, az első iskolát, majd az első gyártócsarnokot, majd..... Építész tervezőként sokrétű, érdekes feladatokban vettem részt és sokszor átélhettem azt a csodát, ahogy egy épület megvalósul, az első gondolattól a beköltözésig. Több évig az építőipari kivitelezésben is dolgoztam, majd visszatértem a tervezőasztalhoz, meghívást kaptam több szakterületet érintő kutató csapatba, szakpolitikai szakmai anyagok előkészítésében és szakmai szövetségek munkájában is részt vehettem, valamint számtalan projekt szervezésében is.

Büszkén nézek vissza erre a termékeny időszakra, aminek a végére mégis pont került. Pont került azzal, hogy teljes erőből nekirohantam a falnak. A fal bizonyult erősebbnek, de miután föltápászkodtam, egy nyílást láttam meg ezen a falon, amin keresztül átmentem a túlsó oldalra. Mire átértem a fal túloldalára nagyon más érzések erősödtek fel bennem, mint amiket eddig ismertem. Ezek tovább erősödtek, újabbak jelennek meg folyamatosan, ahogy haladok előre. Hihetetlen és egyben természetes érzés ahogy formálódok, ahogy a jellem megerősödik, az érzelmi kompetenciám fejlődik, mindezekhez tudásra és eszközökre teszek szert.

Most, ahogy visszanézek, egyre jobban megértem gyerekkori önmagam, értem miért voltam túlzottan is alkalmazkodó másokhoz, miért tudok nehezen elfogadni, miért többnyire csak adni szeretek, vagy miért van több foglalkozásom, miért akarok hibátlanul működni. Megfogalmazható lett az, hogy az akkori platinaszőke kis srác miért magányos, miért érzi magát láthatatlannak, kilóg mindenhonnét. Ahogy teltek az évek sokszor megfogalmazódott a "ki vagyok én?" kérdés. Ki az a valaki, aki mindezeket megéli? Ki az akinek a sorskönyvébe beírt első üzenetek a "ne légy közel", "ne érezz", "ne okozz gondot"? Mit lehet kezdeni azzal, hogy identitás, hova tartozás, gyökerek, hit, ösztön, jövő...ja az nem, jövőről nem beszélünk és múltról sem. Aztán egyszer a világ kinyílt, igaz csak egy időre, majd a régi sémák újra aktiválódtak, a szerepek visszarendeződtek. De mégis eljött az ideje vállalni önmagamból azt, ami már fojtott, aminek eredménye egyik oldalról megkönnyebbülés, másik oldalról érzelmi zsarolás cunami lett. A cunami tartós viharfelhővé alakult, megmaradt hosszú évtizedekre és váratlanul nemegyszer lecsapott. Vállalni teljességgel önmagam, abban az időben, nem sikerült. Idő és tér síkok között ugráltam, az voltam aki ott és akkor lehetett. Ami jó volt, hogy ebben a színjátékban nem egyedül voltam a színpadon, ketten voltunk egymás mellett. Volt taps, rivalda fény, ováció majd amikor a függöny lement az éntér csendes lett és olyan érzések járták át, hogy beletörődés, túlélés, tagadás. Majd megszólalt a zenekar, függöny fel és újra elkelteződött a produkció, no para, hisz ketten voltunk, ő és én, egymásra se kellett néznünk, tudtuk kinek mi a dolga, hogy a siker meglegyen. Egyszer, amikkor épp nem volt fellépésünk ő felsóhajtott és azt mondta "Megint nagyon fáj a derekam". A következő alig tíz hónapba elmaradt a rivalda fény, a kíváncsi közönség is, lett tompa fény, bőbeszédű csend, ölelő együttlét. Egyik nap a déli harangszó után pár perccel a színes színtelen lett, az itt értelmét veszítette, a minden semmi lett, az én, a te, a mi szétporlott, a teremtő szikra kialudt és ott, akkor az aki mindaddig voltam elhamvadt. A hamvakból az új főnix madár hosszú ideig nem született meg, az a főnix, aki a modern kultúrában a túlélés, az erő és a türelem jelképe. Mikor az érzelmek megnyíltak a testem is képes volt felállni, kiegyenesedni, hisz sok szeretet és figyelem vett körül, ami támasz volt és erőt adott. Egyszer csak, már a fal ezen oldalán, egy mosolygó szempár fényében a színtelen újra színes lett, a felhő szivárvánnyá szelídült, az üres semmi újra én, te, mi lett és az itt is formát öltött. Igaz, itt a fal túloldalán, a színek más árnyalatúak mint arra emlékeztem, az újra kitisztult tér is nagyon más, mégis az egyértelmű szó kívánkozik ide, mert ami most történik ez a szó jellemzi, ez járja át. Ez a szó illik arra az útra amin elindultam, türelemmel, újult erővel és őszinte hittel.

No és mi kellet mindahhoz, hogy az előbbieket megéljem, meglássam? Önismeret, mert csak akkor tudok mást is megérteni, ha önmagam ismerem, megértem, elfogadom. Sok idő telt el, mire megértettem, hogy a megélt mélységeim az erőforrásaimmá válhatnak, ha elfogadom őket. És elfogadom azt is, hogy nem kell szüntelenül boldognak, sikeresnek és kiválónak lennem. Így a foglalkozásom most már nem is munka, hanem életforma, elhivatottság. Ezzel együtt jár a folyamatos szakmai- és önképzés, önismereti munka és saját élményű terápia, valamint időről időre szupervízión is részt veszek.

Mint mentálhigiénés szakember elakadást, traumát, veszteséget, gyászt, krízist megélt embereket kísérek. Coachként abban tudom támogatni azokat akik hozzám fordulnak, hogy tisztábban lássák önmagukat és önmaguk képessé váljanak a problémák megoldására, céljaik elérésére.

A mentálhigiénés szakember képzésemet a KRE BTK Pszichológiai Intézetében végeztem ahol vezető tanáraim voltak dr. Grezsa Ferenc és Takács Péter. Gyászcsoport vezetőnek a  Napfogyatkozás Egyesület szervezésében képződtem, ahol Singer Magdolnától tanulhattam. A párkapcsolati coach és házassági tanácsadó képzés vezetője Dr. Mészáros Ádám volt.