Mielőtt a társfüggőségből való kivezető útra térnénk szeretnék pár gondolatot megosztani ennek meghatározásáról és a társfüggőség fejlődéslélektani megközelítéséről.

A társfüggőségség klasszikus meghatározása az, hogy mindenekelőtt betegségnek tekinti, hasonlóan az alkoholizmushoz és a drogfüggőséghez. Azért azonosítják betegségnek a függőségeket, beleértve a társfüggőséget, mert azt tartják, hogy ezáltal csökken a függőséghez kötődő szégyenérzet. Tény, hogy ez valóban enyhíti például az alkoholizmus társadalmi megbélyegzését, ugyanakkor korlátolt gondolkodáshoz is vezetett, ahhoz a hiedelemhez, hogy soha nem lehet kigyógyulni a „betegségből”, jelen esteben a társfüggőségből.

A klasszikus megközelítés figyelmen kívül hagyja, a trauma szerepét. A felnőttkori társfüggőség hátterében a korai, szimbiotikus fejlődési szakaszban megélt traumák állnak, úgy, mint a magzati lét, a születés és a korai kötődés során átélt traumák. Ezek törést okoznak a gyerek és anya kapcsolatában, ami miatt kialakulhat a társfüggőség, a rászorultság és az alacsony önértékelés mintája.

A társfüggőségből való gyógyulás fejlődéslélektani megközelítése az, hogy nem betegségnek tekinti, hanem fejlődési nehézségnek, amely az egész családi rendszert érínti. A társfüggőséget, mint előbb is említettem, egy olyan trauma okozza, amelyet életünk első hat hónapjában élünk át. Ez a trauma erős hatása van a biztonságos kötődésre és az ehhez kapcsolódó fejlődési folyamatokkal. Ennek következtében a szeretet, a gyengédség, a védelem és az ősbizalom iránti kielégítetlen vágy megmarad bennünk, ennek a bizonytalan kötődésnek eredménye a társfüggőség. Az ilyen felnőtt próbálja megélni a biztonságos kötődést, de azt éli meg, hogy folyamatosan elakad. Amennyiben érzelmileg, pszichésen vagy szexuálisan bántalmaztak valakit korai gyerekkorában, akkor nála az intimitáskerülő minták alakulnak ki. És van, akinél mindkét két állapot jelen van.

A szakemberek a társfüggőség fejlődéslélektani megközelítésének alapelveit az alábbiakban határozzák meg:

Minden fejlődés, egytelen, összefüggő folyamatnak tekinthető, fogantatásunktól halálunkig. A folyamatok egymást követő szakaszból, szintekből állnak, egyikből a másikba lépünk át.

Az olyan fejlődési „feladatokat”, amelyeket a megfelelő életkorban nem tudtunk megoldani, cipelni fogjuk maginkkal ahogy haladunk előre szintről, szintre. Amennyiben túl nagy ez csomag, akár meg is rekedhetünk egy szinten.

A megoldatlan feladataink, amikor alalom nyílik rá, azonnal a megoldást keresik. Minden olyan helyzetben, ami hasonlít a megoldatlan feladatra figyelmünk, mondhatjuk robbanás szerűen, erre a témára fog irányulni.

Amennyiben felismerjük, hogy egyes helyzetekre vagy akár személyekre előjött intenzív reakciók, viselkedés hátterében egy trauma áll, akkor képesek leszünk ezt felülírni, új, hatékonyabb válaszokat elsajátítani.

Irodalom: Dr. Barry K. Weinhold és Dr. Janae B. Weinhold – Törj ki a társfüggőségből, Casparus 2022