A társadalmi elvárások és a mindennapi beszélgetések szerint a nyugdíjba vonulás vagy egy nagy munkásság lezárása a gondtalan szabadság kezdetét jelenti. Évtizedek korán kelése, határidői és felelősségei után végre megérkezik a megérdemelt pihenés, a kötetlen idő, amikor mindarra jut lehetőség, amire korábban nem volt. A külvilág gratulál, az ember pedig próbálja átadni magát a megkönnyebbülésnek.

Aztán elérkezik a pillanat, amikor a kezdeti lendület elül, az ünneplés visszhangja elhal, és megérkezik az első olyan reggel, amikor nincs hova sietni. Ebben a csendben sokan nem a várt megkönnyebbülést, hanem egy váratlan, nehezen megfogalmazható ürességet tapasztalnak meg. A megszűnt kötelezettségek helyén maradó tér nem feltétlenül szabadságként, hanem bizonytalanságként nehezedik a mindennapokra.

A karácsony időszaka sokunkban idéz elő valami különös kettősséget. Miközben lassan kigyúlnak a fények, és kívül minden egy meghittebb, ünnepibb ritmusra vált, belül könnyen kialakulhat egy egészen másfajta hangulat. Olyan, mintha december egy nagyítót tenne ránk: felerősödik, ami jó, és felerősödik az is, ami nehéz. Nem mindig könnyű összehangolni a külvilág ünnepi elvárását a saját belső valóságunkkal. És ilyenkor sokszor ott bujkál a kérdés: vajon rendben van-e, ha most épp nem vagyunk olyanok, amilyennek „lenni kellene”.

A szabadság fogalma sokszor elvontnak tűnik, mégis mindenki életében jelen van, hiszen mindannyian keressük azt a pillanatot, amikor igazán önmagunk lehetünk. A szabad ember nem feltétlenül az, akinek nincsenek kötelezettségei vagy aki bármikor bármit megtehet; sokkal inkább az, aki képes tudatosan választani, és vállalja a döntései következményeit. Szabadnak lenni annyit jelent, hogy a külső nyomás és az elvárások ellenére is halljuk a saját belső hangunkat, és bízunk abban, hogy képesek vagyunk a saját életünket alakítani. Ez a belső szabadság az, ami igazán felszabadító, és ami a legmélyebb értelemben tesz minket emberré.

Van egy pillanat, amikor az ember kimondja: „nyugdíjas lettem.” A szó íze különös. Egyszerre könnyű és súlyos, mint amikor valami régi lecseng, és valami új, még ismeretlen épp csak elkezd kibontakozni. Az első nap talán még ünnepnek tűnik. Nem csörög az ébresztőóra, nincs határidő, nincs rohanás. Csak a reggel, a kávé illata és egy szokatlan tágasság. Mintha hirtelen sokkal több lenne az idő – és mégsem tudjuk pontosan, mit kezdjünk vele.

Ha erre jössz – Az ősz, a mulandóság és a lelki megújulás csendje

Van az évnek egy szakasza, amikor a világ körülöttünk lassan elcsendesedik.
A fák már nem zöldek, a levegőben füst és avar illata van, és a fény is más — nem harsog, inkább simogat. Az ősz mindig kicsit megérint. Ahogy a természet engedi, hogy ami volt, elmúljon, valahogy én is elkezdek befelé figyelni.

Nemrég újra előkerült egy vers, amit még 1926-ban írt Dsida Jenő: „Ha erre jössz”. Nem is tudom, miért talált meg épp most, de amikor elolvastam, olyan volt, mintha rólam szólt volna.
Arról, ahogy a változásban egyszerre van félelem és szépség.
Ahogy az ember vágyik arra, hogy valaki megérkezzen, és megossza vele a csendet.

Ugye ismerős az érzés, amikor egy beszélgetés után úgy érzed, mintha egy maratonon futottál volna, pedig csak ültél? Vagy egy munkanap után teljesen lemerültél, anélkül, hogy fizikailag megerőltetted volna magad? Mintha valaki titokban kihúzta volna belőled a dugót, és lecsepegtél volna a padlóra? Nos, ha ez gyakran előfordul veled, akkor valószínűleg te is találkoztál már azokkal a bizonyos energiavámpírokkal az életedben.