Miért nehéz néha az ünnep?
A karácsony időszaka sokunkban idéz elő valami különös kettősséget. Miközben lassan kigyúlnak a fények, és kívül minden egy meghittebb, ünnepibb ritmusra vált, belül könnyen kialakulhat egy egészen másfajta hangulat. Olyan, mintha december egy nagyítót tenne ránk: felerősödik, ami jó, és felerősödik az is, ami nehéz. Nem mindig könnyű összehangolni a külvilág ünnepi elvárását a saját belső valóságunkkal. És ilyenkor sokszor ott bujkál a kérdés: vajon rendben van-e, ha most épp nem vagyunk olyanok, amilyennek „lenni kellene”.
A karácsony gyakran olyan érzelmeket is felszínre hoz, amelyek év közben csendesen meghúzódnak a háttérben. A „kötelező boldogság” érzése sokakban feszültséget szül. Talán épp most gyászolunk valakit. Talán idén először másként ünneplünk, mint ahogy korábban. Talán van valami bennünk, ami elnehezült, kimerült, elbizonytalanodott. Ilyenkor könnyen megjelenik az a gondolat, hogy le vagyunk maradva egy közös érzelmi élményről, amelyhez mások látszólag könnyebben kapcsolódnak. Pedig az érzelmeink nem igazodnak a naptárhoz. Nem azért jelennek meg, mert alkalmas vagy alkalmatlan a pillanat, hanem mert dolguk van velünk.
A múlt ilyenkor különösen közel jön. Gyermekkori emlékek, régi minták, a családi történetek apró rezdülései is felbukkannak. Van, akinek ezekből melegség születik, és van, akinek inkább szorítás a mellkasában. A karácsony egyfajta érzelmi emléktér: akár öröm, akár csalódás él bennünk, mindkettő hajlamos ilyenkor felerősödni. A hiány, legyen szó egy már nem jelen lévő személyről vagy egy olyan kapcsolatról, amelynek más arcát szerettük volna, különösen intenzívvé válhat. Sokaknak éppen az okozza a fájdalmat, hogy úgy érzik, a hiány nem illik az ünnep hangulatába. Pedig nagyon is ott a helye. A veszteség ugyanúgy része az életnek, mint a szeretet.
A magány ünnepek idején nem feltétlenül azt jelenti, hogy nincs körülöttünk senki. Sokszor inkább az érezhető, hogy nem tudunk igazán kapcsolódni — vagy nem úgy, ahogyan szeretnénk. És ilyenkor minden kontraszt erősebb: a fények, a családi jelenetek, a közösségi média hangsúlyos pillanatai mind-mind azt a látszatot keltik, mintha másoknak könnyebben menne az együttlét, a meghittség, a harmónia. Pedig az emberek többsége ugyanúgy hordozza a saját bizonytalanságait és fáradtságait.
Talán az segít ilyenkor a legtöbbet, ha nem próbáljuk meg legyőzni vagy elnyomni azt, ami bennünk van, hanem egyszerűen tudomásul vesszük: most ez a mi valóságunk. Lehet fáradtnak lenni. Lehet megállni, kevesebbet vállalni. Lehet egy másfajta ünnepet választani, mint amit megszoktunk vagy amit mások elvárnának tőlünk. Lehet apró, személyes pillanatokból építkezni, és elengedni a „tökéletes karácsony” gondolatát. Az ünnep nem feladatlista, és nem „érzelmi vizsga”, amelyen teljesítenünk kell.
Néha egyetlen őszinte beszélgetés, egy séta vagy egy csendes, saját időben töltött délután sokkal többet ad, mint bármilyen nagy családi forgatag. És az is teljesen rendben van, ha az idei karácsony más ritmusban érkezik, mint a korábbiak. A változás, akár önként vállalt, akár ránk kényszerített, az ünnepek alatt is érvényes valóság.
A karácsony lényege nem az, hogy hogyan kellene éreznünk magunkat, hanem az, hogy megadhassuk magunknak a jelenlétet: azt, hogy együtt vagyunk mindazzal, ami bennünk történik. A fényt is beengedjük, és az árnyékot sem zárjuk ki. Mert a kettő együtt adja ki azt a teljességet, amelyben igazán önmagunk lehetünk. És talán épp ez a legfontosabb ajándék, amit ilyenkor megengedhetünk magunknak: hogy nem próbálunk mást mutatni, mint ami bennünk van, hanem engedjük, hogy az ünnep hozzánk igazodjon — és ne fordítva.
