Elliott Jaques szerint ekkor ébredünk rá arra is, hogy életutunk felénél járunk, a halál nem olyan valami, ami csak mással történik, hanem velük is megtörténik. Továbbá nem ritka az a furcsa érzés sem, hogy valami nincs rendben, valamint úgy érezzük, hogy az életünk üres, értelmetlen és jelentéktelen. Elliott Jaques egyik 36 éves kliense szerint "Eddig az életem végtelennek tűnő felfelé ívelő úton haladt, ahol semmi más, csak a távoli horizont sejlett fel. Most hirtelen úgy tűnik, hogy elértem a domb tetejét, és ott van előttem a lefelé vezető lejtő, ahol az út vége látható – igaz, elég messze van –, de a végén érezhetően ott a halál."

 Ide illik Dante Alighieri, Isteni színjáték egy részlete, Nádasdy Ádám fordításában (Origo, 2011, Az új Dante mindjárt gyomorszájon vág)

Pokol, első ének

 Bevezető

 Életünk útjának feléhez érve

sötét erdőben találtam magam,

mert elvétettem a helyes utat.

Jaj, fájdalmas dolog elmondani,

milyen volt az a tüskés, vad vadon

elfog a félsz, ha csak eszembe jut:

majdnem oly keserű, mint a halál!

De hogy beszámoljak a jóról is,

mit ott találtam, mindent elmesélek.

A fent idézett mondatokat a darab főszereplője mondja, aki 35 éves lehetett. Most, ha azt olvassuk, hogy egy 35 éves férfi életközépi válságban van, hitetlenkedünk. De ha azt vesszük figyelembe, ahogy Pamela Druckerman írta cikkében, hogy ha egy férfi 1900-ban született, akkor csak körülbelül 50 százalékos esélye volt arra, hogy 60 éves korát megélje. Akkoriban a férfiak átlagos várható életkora 52 év körül volt, így akkor elfogadható volt a 40 éves kort a vég kezdetének tekinteni. Dante főszereplője a 14-ik században élt, azóta a fejlett országokban, évtizedenként, a várható életkor 2-3-évvel nő. Kis színes, hogy 1933-ban Walter Pitkin "Az élet negyvennél kezdődik" könyve volt a legnagyobb példányszámban eladott amerikai szépirodalmi könyv. Ő írta a következőket: "A Gépkorszak előtt a férfiak negyvenéves korban kiégtek", valamint " Úgy a férfiak, mint a nők a megélhetés ősi feladatától az élet ismeretlen új feladata felé fordultak". Mikor a Elliot Jaques kiadta a "Death and the Mid-life Crisis" tanulmányát, 1965-ben, a férfiak várható életkora a fejlett országokban elérte a 70 éve. Így a 40-es éveiben járóknak van értelme elgondolkodni azon, hogy min is kellene változtatni, hisz még sokáig fognak élni, hogy örülhessenek az új karrierjüknek vagy az új házastársuknak. Barbara Fried író azt állítja „A középkorú válság" című könyvében, 1967-ben, hogy ez a válság „a növekedés normális velejárója, ugyanolyan természetes a 40 év körüliek számára, mint a fogzás egy fiatalabb korosztály számára”. Maradva az Amerikai kontinensen, Gail Sheehy újságíró, aki sokat foglakozott az életközépi válság témájával, 1976-ban írta a következőket: "Amikor elérjük a középkorúságot megjósolható a stagnálás, az egyensúly hiánya és a depresszió érzése". Az emberek számíthatnak arra is, hogy „néha jelentős szemléletváltozásokat, gyakran rejtélyes elégedetlenségeket éreznek a mindennapi életükkel szemben, amelyet addig nyugodtan éltek.” A 37–42 éves korosztály „a szorongás csúcsévei gyakorlatilag mindenki számára”. A publicista szerint az életközépi válság nőknél ugyanúgy előfordulhat, mint a férfiaknál. Később, 1995-ben egy átfogó tanulmány készült, „Midlife in the United States” vagy más néven MIDUS. A tanulmányban leírtak szerint "A legtöbb ember nem éli meg válságnak" - mondja Margie Lachman, a Brandeis Egyetem munkatársa, aki részt vett a MIDUS kidolgozásában. Lachman szerint a középkorúak általában egészségesek, intenzív társadalmi életet élnek, valamint karrierjük csúcsain vannak, jól keresnek, ezért „az emberek elégedettek”. Véleménye szerint, azok közül, akik életközépi válságról számolnak be, „válságra hajlamosak” vagy erősen neurotikusak, mondja Lachman. Életünk során válságok vannak, nemcsak az életközépi időszakban. A "középkorú krízisben" éríntettek körülbelül fele szerint ez a válság egy olyan élet eseményhez kapcsolódik, mint megjelenő egészségügyi probléma, az állás elvesztése vagy a válás, szülők elvesztése, a gyerek kirepülése a családi fészekből és nem önmagában az öregedéshez. A MIDUS tanulmány szerint az amerikaiak mindössze 10-20 százalékának van olyan tapasztalata, amely életközépi krízisnek minősül. Ezeket figyelembe véve, akkor a legtöbb tudós elvetette azt, hogy az életközépi válságnak biológiai oka lenne, inkább kulturális "terméknek" tekintették. Ugyanaz a tömegmédia, amely egykor az életközépi válságot hirdette, irányt váltott, az új szlogen a „Mítosz a középkori válságról” lett. De ettől fügétlenül a nyugati világ narratívájába megmaradt, mint új gondolat, az önmegvalósításról és arról, hogy miként kellene haladnunk az életünk útján.

Egy 2011-ben végzett kutatás szerint melyet a Zürichi Egyetem két kutatója, Alexandra Freund és Johannes Ritter végzett, a 372 megkérdezett válaszadó 92 százaléka szerint létezik életközépi válság, míg 71 százalékuk pedig ismert is olyat, aki épp ezzel küzd. Szerintük a „válság” fogalma, az élet közepén és máskor is a személyiség gyors vagy lényeges változását jelenti, amely az azonosság megkérdőjelezése, úgy a referencia csoportok, a példaképek, az elvek, az értékek irányába, ezért a korábbi élet teljes keretrendszere megkérdőjeleződik. Ezt az állapotot, a Cambridge Dictionary meghatározás szerint, boldogtalanság, aggodalom és csalódottság jellemez, az érintettek gyakran új utakat keresnek az életükben.

Mikortól is számít valaki középkorúnak? Ez függ a válaszadók korától, egy egyetemista korú szerint már egy 35 éves is középkorú, de aki már betöltötte a 35 évet, ezt biztos másképp látja. Ha a száraz tényeket vesszük figyelembe, és azt, hogy Magyarországon a várható életkor férfiaknál 72 év, akkor az életközépi válság 40 év felett jelentkezhet.

Az a kérdés is felmerült már, mint előbb is írtam, hogy létezik- egyáltalán az életközépi válság? Egyes szakemberek úgy tartják, hogy nincs szoros összefüggés az életkor és a boldogság között. Hiba szigorú szabályszerűséget ráerőltetni az élet változásaira, inkább az egyénre kell összpontosítani. Margie E. Lachman amerikai pszichológus egyik publikációjában rámutat arra, hogy mennyire veszélyes sorszerűségnek látni az életközépi válságot, mert ez így önbeteljesítő jóslattá vallhat, és vallóban válságként élhetjük meg ezt az életszakaszt, ami amúgy is terhelt egyéb kihívásokkal is. 

 A fenti gondolatokkal tudok azonosulni én is. Nem sorsszerűség és nem biológiailag elrendelt, hogy megéljük az életközépi válságot. Ez egyén függő. Én hiszem, hogy nagy mértékben függ az egyén tudatosságától, hogy bekövetkezik-e egy „lélektani perspektívaváltás” azáltal, hogy végig tekintünk addigi életünkön, számot vetünk eredményeinkkel és kudarcainkkal. James Hollis, jungiánus pszichoanalitikus véleménye, hogy ilyenkor kezdődik az élet második fele, amely új lehetőségeket hordoz, hiszen a hiteles, valós belső lényünk csak az életközéptől kezdve tud igazán felszabadulni és kibontakozni. Ebben az életszakaszban a "külső világra orientálódott én és a mély psziché között folyik a csata". Az én ragaszkodik a megszokotthoz, a jól megszokott mintákhoz, tart a változástól, nem akar igazán felnőni, míg a psziché belső fejlődés felé hívogat. Amennyiben a belső fejlődés útját választjuk mindenekelőtt felelősséget kell vállalnunk saját életünkért és le kell mondani mindörökké a mások hibáztatásáról. "Élj tudatosan, hagyd magad mögött a szülői és kulturális elvárásokat, tanuld meg a helyes döntés művészetét, ne félj az egyedülléttől, amely nem azonos a a magánnyal, hanem lényeges része a teljes felnőtté válásnak." Eljöhet az a pillanat amikor úgy érezzük, hogy valami nincs rendben az életünkkel, majd ráébredünk, hogy valaki más életét éljük, az ő értékrendje szerint cselekszünk. A felismerés után egyfajta lázadás tőr elő bennünk mert megdőlt ahogy eddig az énünk önmagáról és a világról vélekedik és egyértelmű hívást kaptunk, hogy tudatosabban éljünk életük második felében és találkozhatunk a Mély-énünkkel, ahogy James Hollins is rámutat erre könyvébe. Ebből a könyvből több gondolatot is kiemelek a továbbiakban. A Mély-én (self) Carl Gustav Jung kifejezése arra az örökké létező, egyedi tudással bíró, vezérlő értelemre, amelyet a hétköznapi éntudatosságunk mögött találunk maga teljességébe. Életünkben számtalanszor megtörténik, hogy a Mély-én érdekeit alárendeljük a jelentéssel bíró értemnek, de "amikor elérjük, hogy tudatunk találkozzon a lelkünkkel, megváltozunk, s akár akarjuk, akár nem, növekszünk általa”. A lélek célja, hogy rávegyen bennünket egy tudatosabb utazásra, mert amennyiben a "Mély-ént szolgáljuk, csak ritkán tudjuk vele együtt a nyájat is szolgálni." Nem túlzás az a megállapítás, hogy életünkből hiányzik a mély meggyőződés, hogy jogunk van a saját életünket élni. Tudatosan élni egy döntés, ebben az esetben a nem döntés is egy olyan döntés, amelynek következményei lesznek, a lélek és a világ közötti szakadék tovább mélyül. Ez az utazás kinek-kinek a sajátja és sohasem hasonlít máséra. Az utazás kezdetén, olyan kérdés merül fel, hogy: "Megtettem, amit a világ és saját magam ismerete alapján elvárható, de akkor miért nem érzem jól magam a bőrömbe?" Furcsa, nehéz és fojtóan fájdalmas kérdés. Ha válaszolni akarunk erre a kérdésre, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy amit eddig kerestünk, megteremtettünk és a között, amit őszinte pillanatainkban érzünk, bizony, eltérés van. Ez egy elkerülhetetlen konfliktus, ami miatt identitásválságba kerülünk és lebomlik a "hamis én". Ezután lehetőség van új önazonosságot, új értékrendet kialakítani, amelyek akár teljes mértékben ellentétben állhatnak előbbi életünkkel.