A munkánk ugyanis az évtizedek során nem pusztán a megélhetésünket biztosította, hanem észrevétlenül kijelölte az életünk kereteit is. Meghatározta a napjaink struktúráját, feladatokat és célokat adott, miközben folyamatos kapcsolódási felületet teremtett más embereken keresztül. A hivatásunk vagy a pozíciónk jelenléte visszajelzést adott arról, hogy szükség van ránk, és hogy fontos részei vagyunk egy nagyobb egésznek.

Amikor ez a külső támasz hirtelen eltűnik, a megszokott szerepeink is megrendülnek. Természetes élmény, hogy a megkönnyebbülés mellett megjelenik a veszteség érzése is. Nemcsak egy munkahelytől vagy egy rutintól búcsúzunk ilyenkor, hanem attól az önmagunktól is, aki abban a struktúrában működött. Ez az életszakasz-váltás a lélek számára valójában egy gyászfolyamat, amelyben fel kell dolgozni a régi identitás elengedését. Mivel a környezetünk gyakran csak a szabadságot látja ebben a helyzetben, sokan szégyenként élik meg, ha nem tudnak maradéktalanul örülni, és magukba zárják a kétségeiket.

Az új egyensúly kialakítása nem a megszokott ritmus kényszeres lebontásával vagy teljes hiányával kezdődik, hanem az átmenet elfogadásával. Az első lépés annak felismerése, hogy a hiányérzet és a bizonytalanság teljesen természetes velejárói az ilyen mértékű átalakulásnak. A napok újraszervezése során érdemes lassan, türelemmel kiépíteni azokat a személyes rutinokat, amelyek már nem a külső elvárásokból, hanem a belső igényekből táplálkoznak.

A hasznosság és az értékesség érzése sem tűnik el a munkaviszony megszűnésével, csupán új formát keres. Az évtizedek alatt felhalmozott élettapasztalat, figyelem és tudás továbbra is jelen van, és az élet új területein válhat erőforrássá. Ez az időszak lehetőség arra, hogy az ember megfogalmazza, mi az, ami valóban feltölti, és hol szeretne jelen lenni a kapcsolataiban vagy a közösségében. A lelassulás így nem a visszavonulást, hanem egy önazonosabb, belső értékeken alapuló új fejezet kezdetét jelölheti.